Változásra hivatva

Tanítvánnyá csak az tehet másokat, aki maga is tanítvány - vallja Varga László, akivel a papi lelki napok kapcsán beszélgettünk az egyház új útjairól, a sérültekkel való foglalkozásról és persze a közösségteremtésről.

Varga László a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke, püspökségi irodaigazgatója, számos lelki könyv szerzője, a Szent Imre egyházközösség plébánosa tartott lelki napokat a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak március 7. és 9-e között. Ennek kapcsán beszélgettünk a meghívásról, a missziós tevékenységről, a tanítvánnyá válás folyamatáról és nem utolsó sorban a közösségszervezésről.

Atya, mivel készült a Szatmári Egyházmegye papjainak, miről beszélt nekik?

A "Krisztus-követő közösségek szervezése, építése az egyházban" témában készültem. Ez kezdetektől fogva, amióta elindultam a papi hivatásom útján, központi téma volt az életemben.

Az előadásomban az első és legfontosabb kérdés a szemléletváltást érintette, erre tettem a hangsúlyt. Ahhoz, hogy közösségeket lehessen építeni, illetve ahhoz, hogy a Szentlélek körülöttünk ki tudjon alakítani élő közösségeket, szükség van több ponton is szemléletváltásra. A II. Vatikáni Zsinaton nagyon fontos téma volt az általános papság (vagyis a hívek - hiszen a katolikus egyházban a keresztség révén minden hívő részesedik Krisztus papságából, azaz az általános papság tagja szerk. megj.) és a szolgálati papság közötti viszony tisztázása. Lényegi és fokozati különbségről beszélhetünk. A Zsinat után erről nagy viták voltak, de azóta elültek. Feledésbe ment a lényegi különbség és megmaradt a fokozati különbség: vagyis az, hogy mi (a papok szerk. megj.) vagyunk a hierarchia gúlájának csúcsán, az általános papság pedig valahol alól. A Zsinat egyházképében - és ez szükséges a közösségek építésében - a papság valójában szolgálati papság. Minket arra szentelnek, hogy a hívek általános papságát úgy szolgáljuk, hogy ők szentté tudjanak válni. Tehát a gúla csúcsán nem mi vagyunk! Ezt én nagyon fontosnak tartom, mert megóv bennünket a hamis gőgtől és a klerikalizmustól, ami akadálya annak, hogy a hívek teret kapjanak az egyházban és a szolgálatuk kibontakozhasson. Sokszor látjuk azt, hogy mindent a pap tart kézben és mindennek ő a középpontja...

Ez a szemléletváltás tehát az, amit el kell érnünk, másrészről pedig az egyházkép megváltoztatása. Nagyon statikus egyházkép volt a Zsinat előtt: az intézményes egyházkép, amit kifelé mindenki lát és ért vagy kritizál - attól függően, hogy melyik oldalon áll. Az intézményes egyház a pápa, a püspökök, a papság és a hívek közössége. A Zsinat azonban behozott két, az egyházkép szempontjából nagyon fontos szempontot. Így behozta Szent Pál, Krisztus titokzatos testéről szóló képét: ez a test tele van élettel, ennek a testnek a feje Krisztus és mindenkinek meg kell találnia ebben a testben a saját helyét és szerepét. A másik megközelítés, a másik kép az egyházra pedig, hogy ez valójában Isten népe a Szentlélek vezetésével. Ez is tele van dinamikával.

Ha erre a két egyházfogalomra, képre - ami ugyanakkor nem szünteti meg a hierarchikusan felépített intézményt - teszem a hangsúlyt, akkor van lehetőség arra, hogy közösségek közösségévé formáljuk az egyházat. A népegyház, ami századokon át domináns volt, statisztikailag egyre inkább fogyóban van. Elenyészően kevés a papi-, szerzetesi hivatások száma, és folyamatosan csökken a templomba járók létszáma. Ezen lehet sopánkodni és keseregni, lehet szidni azokat, akik szerintünk az okai, de csak akkor lesz változás, ha meghalljuk, amit Ferenc pápa az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában úgy fogalmazott meg, hogy misszionárius tanítványokra van szükség. Ez érvényes ránk, papokra, és érvényes a hívekre is.

Az előadásban fontosnak tartottam arról beszélni, hogy elmaradt a tanítvány-lét és a tanítvánnyá tevés cselekedete. Jézus, amikor elküldi az apostolait, azt mondja: 'tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és tanítsátok meg mindannak a megtartására, amit mondtam nektek' (Mt 28,19-20). Nos, ebből megmaradt a keresztelés, a szentségek szolgálata és a szentségekkel való szolgálat, megmaradt a tanítás - az óvodától az egyetemig tanítjuk az embereket mindannak a megtartására, amit szerintünk Jézus mondott -, de sem a megkereszteltek, sem a tanításban részesültek nem akarnak tanítványokká válni és nem akarnak Krisztus-követők lenni. Vallásosak szeretnének lenni, de a vallásosság és a Krisztus-követés között óriási a különbség. Jézus nem arra hívott bennünket, hogy vallásgyakorlók legyünk, hanem arra, hogy kövessük őt, és küldött bennünket, hogy tegyünk tanúságot róla. Ez pedig csak akkor megy, ha először mi térünk meg. Ha nem leszünk Krisztus tanítványai, bármennyit tudunk, bármilyen magasan képzett teológiai, biblikus vagy morális képzésben részesültünk, attól még nem vagyunk Krisztust követő tanítványok. Ahhoz oda kell ülni az Úr lába elé, meg kell tanulni meghallani, hogy mit mond személyesen nekünk, és követni, tettekre váltani az életünkben az ő tanítását. Tanítvánnyá csak az tehet másokat, aki maga is tanítvány. A kereszténység - szintén Ferenc pápa gondolatával élve - fertőzéssel terjed. Ha engem megfertőz az evangélium, Isten országának az öröme, békéje és igazsága, akkor én erről nem fogok tudni hallgatni. Akkor ezzel én fertőzök, és aki a közelemben van, az el fogja kapni, mert ez ragályos.

Úgy érzem, egyszerűen kimaradt az evangelizáció és a misszió a képzésünkből is - ugyan már van ilyen tananyag a teológiákon, de sokadik a sok közül, egyáltalán nem hangsúlyos és elsődleges. De ha nem evangelizálunk és nem misszionálunk, akkor nem lesz kinek megtanítani a hittant, bemutatni a szentmisét, és nem lesz aki döntsön Jézus Krisztus mellett: hogy ő követi őt és erről tanúságot tesz, akárhol van - a családban, munkahelyen...

Az előadásban ezek mellett beszéltem a tapasztalataimról - a különböző állomáshelyeken, ahol szolgálhattam, hogyan jöttek létre közösségek? Mindig ez érdekelt: hogyan lehet közösségben továbbadni a hitet? Hiszen én nem tudok mindent. Én kaptam egy képzést, felszenteltek, tudom a feladatomat, mint plébános vagy a püspök melletti szolgálatomban, de nem ez a döntő, hanem az, hogyan tudom megnyerni az embereket Jézus Krisztusnak? Attól, hogy az egyház tagja valaki, még nem biztos, hogy követni is akarja az Úr Jézus Krisztust. Márpedig a világ az evangéliumra, a jó hírre vár, és csak az tudja tovább adni, akit ez valahol megérintett vagy betöltött.

Ha röviden össze akarom foglalni, akkor a tapasztalatok az ige megéléséből származnak - amit megértettem az evangéliumból és megtettem. Ez a nyolc boldogsággal kezdődött, amikor katona voltam. Akkor vettem először úgy a kezembe a Szentírást, hogy megteszem, amit Jézus kér, de ha nem jön be az, amit ígér, akkor nem akarok keresztény lenni, és pap lenni. Éppen akkor erős nyomás alatt voltam, üldözés alatt. A büntetőezredbe vittek átnevelésre és 17 évesen 47 kilogrammal, erőszakkal átitatott környezetben bizony nem volt könnyű. Csak azért vittek oda, mert én azt mondtam, hogy pap szeretnék lenni, és igyekeztek ezt kiverni belőlem. Akkor volt ez, hogy egy lapra tettem fel mindent: megélem, és ha bejön, akkor követni fogom, ha nem, akkor nem.

Az első tapasztalatom a "boldogok a lélekben szegények" vagy "boldogok a szegények" igét olvasva volt. Úgy gondoltam, hogy én gazdag vagyok, mert katonaságnál mindenből három van a zsákomban, a szegényeknek pedig csak egy van vagy egy sincs. Ezért kiosztottam ami a málhazsákban volt, illetve ami nem volt rajtam, mert szerettem volna megélni azt, amit Jézus mond. Ennek következtében egy soha nem tapasztalt, szorongásmentes béke töltött be. Én mindig féltem és szorongtam, mert pici voltam és bárki bármikor megverhetett, bármit lehetett velem csinálni, mert nem tudtam megvédeni magam. Ott pedig életemben először, alig, hogy kezdtem ezt megélni, betöltött a félelem nélküli béke. Ez olyan erővel hatott rám, hogy mire a boldogmondásoknál az üldöztetéshez értünk - mert ezután jött a letartóztatás -, akkor már túláradt bennem az öröm, mert azt tettem, amit Jézus kért. Annyira megérintett, hogy erről nem bírtam hallgatni, úgyhogy elkezdtem azonnal szervezni az illegális kiscsoportokat a katonaságon belül, ami az elhárításnak a tiszteletre méltó figyelmét vonta maga után (nevet - szerk. megj.). De ez akkor már óriási ajándék volt.

És ugyanezt éltem meg, ugyanígy közösségek születtek az által, hogy összekötötte az életemet a Szentlélek a sérültekkel és a szegényekkel. A velük való közösség ugyanaz, mint az igében. Az ige, Jézus valóságos jelenléte. Az ő tanítása örök életet adó ige, amely testté lett, jelen van. A szegényekről Jézus kimondja azt, hogy "amit ezek közül eggyel tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40). A velük való közösségvállalás újabb forrása lett tehát a közösségek kialakulásának. Ez odáig ment, hogy befogadtam a plébániámra egy száz százalékosan béna férfit, aki kullancscsípés következtében bénult meg 14 évesen, és 35 éve feküdt már mozdulatlanul, amikor én rátaláltam. És akkor 7 évig, a haláláig a plébánián élt velem, én gondoztam, ápoltam. De ebben a csodálatos az volt, hogy közben megértettem, ezzel szinte párhuzamosan rátaláltam a szentségimádásra. Megértettem azt, hogy az Oltáriszentségben megtört Krisztus és a megtört ember az ugyanaz. Az egyikre azt mondja Jézus, hogy ez az én testem, a másikra pedig, hogy "amit ezek közül eggyel tettetek, velem tettétek". Sajnos ezt teljesen szétválasztottuk a történelem során, vagyis az Eukarisztiát dicsőítjük, imádjuk, fenséges liturgiákkal vesszük körül, miközben a Szentlélek templomai nyomorognak. A megtört emberekhez nem jutunk el, miközben a szentélyben dicsőítjük az Istent, aki az Eukarisztiában valóságosan jelen van. Pedig ez a kettő összetartozik!

Nos, ebben a fajta közösségvállalásban is az volt a gyümölcs, hogy elkezdtek kialakulni a közösségek, mert az embereket érdekelte és jöttek segíteni vagy pedig hozták a saját szegényeiket és sérültjeiket.

Így tudnám összefoglalni, hogy a szentháromságos Istennel való élő, személyes szeretetközösség - akár az igében, akár a szegényekben, akár az Eukarisztiában magától közösségeket teremt, mert ezeket ő hozza létre. Én csak ott vagyok a forrásnál.

No de Atya, a szegényekkel, a betegekkel foglalkozás, a misszió, evangelizáció sokaknak nyűgöt jelenthet. Nagyon sok olyan tényezőt hoz be az ember életébe, ami kimozdítja őt a komfortzónájából, üldöztetés is lehet a következménye... Annak a teljesítése, amit Jézus Krisztus kér tőlünk, lemondással is jár... Persze, ahogy említette, következik belőle az öröm és a felszabadulás is. Milyen reakciók érkeztek a papoktól, amikor minderről beszélt, erre buzdított?

Teljesen hamis és erőtlen a kereszténységünk, amikor kereszt nélkül akarja megélni a hivatását. Mi a keresztet imádjuk és hódolunk előtte nagypénteken, egyébként pedig nem értjük az Istent, ha azt mondja, "vedd fel keresztedet és kövess engem". Mi nem azért lettünk keresztények, hogy keresztre menjünk, hanem, hogy megfelelő biztonságot kapjunk Isten gondviselő szeretete által abban, amit mi jónak látunk. Tehát abban, ami szerintünk szükséges ahhoz, hogy itt, a Földön békében élhessünk és ráadásul megkapjuk a mennyországot. Szó sincs Krisztus-követésről és szó sincs lemondásról, önmegtagadásról!

Az úgynevezett nagyböjti önmegtagadás, hogy péntekenként lemondunk a húseledelről, az valójában nem böjt, az igazából nem önmegtagadás! Szoktam mondani, hogy a mi kereszténységünk az evangélium háziasított változata. Jól megszelídítettük, és mindent, ami zavaró, ami változásra vagy a komfortzónából való kimozdításra irányulna, azt parabolának minősítünk és azt mondjuk, hogy ez nem nekünk szólt. Ez a jelenség ránk, papokra és a hívekre is érvényes. A vallásgyakorlatunk kiválóan alkalmas arra, hogy megvédjük magunkat Jézus Krisztustól és az ő követésétől. Nem akarjuk őt követni! Nem arról van szó! Mi templomba akarunk járni, mi misézni szeretnénk, mi szentségekkel akarunk szolgálni, minket nem azért szenteltek, hogy rálépjünk a kereszt útjára és meghaljunk Jézus Krisztusért - legalább is mi sokszor így gondoljuk. Ha pedig mégis, akkor nagyon nehezen értjük a jó Istent, hogy miért kell szenvedni, miért kell üldözést vállalni? Amíg nem Jézus Krisztus a kereszténységünk középpontja, hanem valami más - bármi lehet az, akár az imaéletem, a jótékonysági szolgálatom, a tudományos képzettségem -, addig nem lesz számomra ő az út, az igazság és az élet. Nem fog betölteni annak az öröme, hogy mit jelent Krisztusban élni.

A reakciókkal kapcsolatosan elmondhatom, hogy itt nem okozhattam nagy botrányt, mert csak kérdéseket tettek fel az atyák. Az otthoni reakciók nagyon érdekesek voltak. Ezért engem mindig üldöztek az egyházamban is. Akadályoztak már a szentelésben, amikor ezeket a közösségeket elkezdtem élni. Akkor még az állam beleszólt az egyház működésébe és az állam veszélyesnek tartotta a közösséget. Pontosan tudták, hogy miért veszélyes a közösségben megélt hit. Mi nem tudjuk, hogy mekkora ajándék, az elhárítás és az elvtársak azonban tudták, hogy ez rájuk nézve mekkora veszély. Nagy ereje, hatása van annak, ha együtt, közösen éljük meg a Krisztuskövetést.

Amikor először befogadtam a sérülteket a plébániára, akkor a saját templomba járó híveim tiltakoztak és jelentettek fel a püspöknél. Azt nem tudták, hogy én a püspök engedélyével fogadtam be őket. A püspökömnek elmondtam, hogy szeretnék egy szobát kápolnává alakítani, ahol szentségimádást végezhetünk, és erre azért volt szükség, mert a sérültek nem tudnak lépcsőn bemenni a templomba, vagy a hideg környezetben lenni. Tehát nem azért, mert én egy extravagáns utat akarok járni, hanem mert erre indít a Szentlélek. Ha valakit követünk, annak következményei vannak. De ennek ellenére megpróbálom megtenni, amit kér, és akkor is, ha ezt nem értik vagy nem örülnek neki. Amikor ezt elmondtam a püspöknek és kértem, hogy engedélyezze, akkor ő odajött, átölelt és azt mondta, "ez a jövő egyháza, minden erőmmel támogatom". Amikor feljelentettek a hívek, a kommunista tanácselnök is eljött és megköszönte, hogy olyan pap van a faluban, aki a szegényekkel törődik (nevet - szerk. megj.).

Amikor Kaposvárra kerültem, ott is óriási volt az ellenszél - nem a saját egyházközségemben -, és részben a sérültek miatt, részben pedig a közösségek szervezése miatt. Én akkor a "Szentlélek szemináriumokkal" és az "Alpha kurzusokkal" próbáltam élővé tenni, átlelkesíteni és megtérésre hívni a templomba járó közösséget. Fontosnak éreztem, hogy legyen tapasztalatuk az Isten Szentlelkének vezetéséről, az imáról, a bibliaolvasás naponkénti gyakorlatáról. Tűz alá vettek a város plébánosai - ez már 23 éve volt -, mondván, hogy én szektát csinálok. Ott is segítségemre sietett a Szentlélek, mert a püspök felvállalta ezt a közösségépítést - a küldetési miséken mindig személyesen jelen volt és ő celebrálta -, így aztán nem lehetett szektaként elkönyvelni.

És aztán ezek a támadások szép csendesen elültek. De engem ez nem lep meg. Jézus végig ellenszélben kellett, hogy hirdesse az evangéliumot. A tanítványai nem értették, a rokonsága bolondnak tartotta, haza akarta vinni, az írástudók és a farizeusok folyamatosan betartottak neki... Pont a vallási vezetők voltak azok, akik leginkább akadályozták.

Ez nem azt jelenti, hogy ez most is így van. Én nem gondolom azt, hogy az egyházamban ez a jellemző, de volt ilyen tapasztalatom. Amikor viszont látták, hogy ez mekkora ajándék, akkor mindenhol mellém álltak. Most egyáltalán nem tartanak be vagy nincsen az, ami volt. Most más miatt vannak nehézségek, amik természetesek.

Az evangélium megélése és hirdetése, vagy az arra való meghívás nem magától értetődő. És amitől a legjobban fél mindenki, az a változás. Az egó gyűlöli a változást: "nem akarok változni semmit és semmiben". De éppen ezért van az, hogy az egyház mindig reformra és változásra szorul. Mi pillanatok alatt be akarunk biztosítani mindent és aztán nyugodtak vagyunk, hogy ez a rend és így kell mindennek működnie. A Szentlélek pedig állandóan meghív bennünket a változásra, és ha valaki elkezdi naponkénti hűséggel ezt a kapcsolatot az élete középpontjává tenni, akkor mindig változásban lesz része. Még akkor is, ha nem kell költöznie... Belülről mindig változtatni akarja a Lélek, mert nem vagyunk készek a szeretetben, az életszentségben... Mindig változnunk kell, ha szeretnénk növekedni Krisztusban és szeretnénk teljesebben megélni az örömhírt.

Isten adja, hogy legyen elég erőnk meghozni azokat a lépéseket, amik szükségesek ahhoz, hogy elinduljon az életünkben a jó értelemben vett változás.

Az erőt minden nap a csendből, a szentségimádásból megkapom. Ha van időm imádkozni, ha van időm aludni, akkor lehet terhelni és jöhetnek a próbák.